Gimisek alsós szemmel

//Gimisek alsós szemmel

Gimisek alsós szemmel

A gimnázium még hetedikes szemmel is nagyon távolinak tűnik, pedig alig két-három év, és nyakig benne leszünk mi is a gimnáziumi éveink legjavában. A mi gimnazistáinknak a mai nap már sokkal kevesebb kapcsolata van az alsóbb tagozatokkal a két épület távolsága miatt, de azért akarva-akaratlanul betekintést nyerünk – ha csak egy kicsit is – az életükbe. Tudjuk róluk például, hogy hány tesijük van egy héten, vagy éppen ki vesztette el a pénztárcáját, hiszen az ilyen jellegű dolgaikat intézik a mi épületünkben a legtöbbször. Halljuk őket hangosan beszélgetni, amikor fafaragásról jönnek fel, elhaladunk mellettük, amikor ebédelni megyünk, ők meg a kézimunka terem előtt lézengenek az órára várva, és levonjuk a következtetéseinket a hallott szavakból, a kinézetükből, a viselkedésükből és a furcsaságaikból, de sosem gondolunk bele, hogy valójában évek kérdése, és mi is pontosan ilyenek leszünk. Hangoskodni fogunk, miközben tudjuk, hogy a többinek órája van – mondjuk ez most is szép számmal előfordul, nem mondom -, nem fog érdekelni minket, hogy a tanárok milliószor megkértek minket arra, hogy ne vegyük elő a telefonunkat az épületben, és még sorolhatnám itt a végtelenségig az egészséges tinédzserek tulajdonságait. A lényeg viszont az, hogy ezek nem rosszindulatból történtek, és még fognak történni ezer számmal. Ez egy korszak. Amire utólag vigyorogva fog visszaemlékezni az ember.

Elsőben az ember úgy néz az idősebb társaira, mintha az összes ugyanolyan lenne, hiszen csak azt látja, hogy húsz-harminc hasonló korú diák tartja a feje fölé a zöld ágat – és fel sem merül benne, hogy ezek az emberek valójában nem egyformán viselkednek, sőt! Aztán ahogy növünk, kezd elmúlni ez az érzet, lassan feltűnik, hogy az egyik ilyen egy adott helyzetben, a másik meg olyan. És a harmadikról ne is beszéljünk, aki pedig amolyan. Amikor először tartósan egy légtérbe kerültünk nálunk jóval idősebbekkel – tehát felköltöztünk az emeletre -, az volt az érzésünk, hogy itt órák múlva valaki súlyosan megsérül. Ezerrel rohantak körülöttünk, mit sem törődve azzal, hogy a kis ötödikesek ártatlanul beszélgetnek a folyosón, bármikor bejöttek hozzánk körülnézni, és mindig megengedték, hogy belessünk az ő termükbe. Ebből a legelső keltett bennünk először halálfélelmet, mert irdatlan nagy erővel voltak képesek közlekedni, amiket nem egyszer vérző orrok- kezek- és lábujjak kísértek.

Aztán szépen-lassan, az idő rásegített erre a problémára: megszoktuk a szüneti aktuális hurrikánokat a folyosón, a  sminkelő-fésülködő lányokat a nőiben, és a beleső szemeket az ajtón. Nekünk nagyon új volt ez az egymáshoz átmászkálás, talán ez volt a legfurcsább, amihez több időbe tellett igazodnunk. A lenti életünkben csak a saját termünkben császkáltunk egész nap, eszünkbe sem jutott átmenni egy másik osztályba két percnél hosszabb időre, – természetesen itt kivételt képez a kisebb-nagyobb testvérek termei – az pedig egyenesen furcsa volt, ha valamelyik másik diák egy egész szünetet töltene nálunk. A nagyokkal viszont hamar bele kellett szoknunk ebbe. A szünet első percében, amikor 10-kor kinyílt a terem ajtaja, nem egyszer fordult elő, hogy besasszézott egy-egy unatkozó nagyobb diák, leült az uzsijával egy üres asztalra, és fütyörészve pásztázott minket 20 percen keresztül.

Amikor aztán elköltöztek mellőlünk, megszűnt ez a folyamatos nyüzsgés, egy kisebb osztály kapott helyet a szomszédban. És akkor rajtunk volt a sor, hogy egész szüneteket töltsünk a termükben ücsörögve, az ő dolguk pedig az volt, hogy ezen meglepődjenek. Azóta, amióta csak egy nálunk idősebb osztály van a régi épületben, ráadásul ők is jó messze tőlünk, nincs kitől megtanulnunk a sok hülyeséget, vagy fura szokást, ami néha hiányzik ugyan, de hamar ráébredtünk, hogy nekünk bőven elég az is, ha látjuk őket, ahogy a tesiterem előtt Nikire várnak, és a tornazsákjukat vadásszák le a tetőről, vagy amikor kézimunka előtt/fafaragás után zsibonganak a folyosón. Jól van ez így; mi nem tanuljuk el tőlük a válogatott furcsaságokat, őket meg nem idegesítjük azzal a szimpla ténnyel, hogy fiatalabbak vagyunk. Ezzel majd elég akkor foglalkozni, ha újra egy épületben fogunk tanulni.

 

Papp Juli

 

2018-03-14T19:34:28+00:00 2018. február 20. kedd|Categories: Alaplap|