Interjú Hegedűs Ági drámatanárnővel

Tanáraink ifjúkora 1.

Hol születtél?

Budapesten, 27 éve egy keddi napon.

Mesélj a családodról! Vannak testvéreid?

1976-ban Édesapám rácsukta a Kaposvár-Budapest vonalon Édesanyám kezére a vonatajtót. Így kezdődött minden. Nem sokra rá összeházasodtak és megérkezett a bátyám, Fecó. Apu nyomdász volt akkoriban, Anyu pedig – mint azóta is -, ápolónő. Ebben az évben telik le a negyven éves munkaviszonyuk, tervezzük is már a testvéreimmel a nyugdíjas bulit unokacipelő-, meg banyatank húzó versennyel… De ne szaladjunk ennyire előre. ’91-ben megszülettem én, majd rá négy évre az öcsém, Peti is. Azóta bővültünk, Fecónak is lett családja, meg nekem is.

A Hegedűs már nem a lánykori neved, jól tudom?

Bizony, Németh Ágiként születtem, de most nyáron összeházasodtunk Hegedűs Danival, akivel együtt építgetjük az új, közös családunkat.

Milyen volt a gyerekkorod?

Sűrű.

Mondj egy jó történetet!

Mondjuk az, amikor először hallottam a madarak csicsergését. Halláskárosodással születtem, amelyre sokáig nem derült fény. Csak annyit vettek észre, mintha nem lennék jelen, nem kapcsolódnék, a saját kis világomban léteznék. Édesanyámat nem hagyta nyugodni a dolog, hordott mindenhová, de aggodalmaira azt a választ kapta, hogy “nincsen semmi gond ezzel a kislánnyal; nézze, milyen csillogó szemekkel figyel”! Igen, mert csak a vizuális- (és taktilis-) ingerek hoztak számomra bármi hírt a külvilágból… Felgyorsultak az események, mikor négy éves lettem. Kiderült, hogy alig hallok és sürgős műtétekre van szükség. Négyszer megműtötték a fülemet. Ezután történt az, hogy teljes pánikban rohantam be egy nyári délutánon a kertből. Hosszasan magyaráztam a szüleimnek, hogy milyen furcsa hangokat hallok. Sokáig nem értették, hogy mi lehet az, de aztán rájöttek, elmosolyodtak és megnyugtattak. Ekkor tudták meg azt, hogy addig soha nem hallottam a madarak csicsergését.

Mesélj még!

Nemrégiben olvastam vissza a régi naplóimat. Csapongtam a végletek között; végtelen let

argia és végtelen feldobottság váltakozott bennem akkoriban. Ahogy ennek lenni is kell. Ami számomra a felüdülés volt ebben a zakatolásban, az a tánc volt, majd egyre inkább a színjátszás. Kilenc évig táncoltam, ezután úszott be elkerülhetetlenül a színház. Érden – ahol laktunk -, indult egy társulat a művházban, Thália Ördögei néven. Felejthetetlen éveket töltöttünk együtt. Csináltunk Liliomtól elkezdve abszurd egyfelvonásosokon keresztül, mesedarabokon át mindent. Együtt nyaraltunk, együtt szilvesztereztünk, utaztunk, Erdélyből is meghívásokat kaptunk. Veszekedtünk, szerelmesek lettünk. Két házaspár is kikerült ezekből az évekből.

Mi volt a gyermekkori álmod? Mi szerettél volna lenni?

Ovis koromban templomi táncosnő akartam lenni. Ne kérdezd, hogy az milyen, valószínűleg akkoriban pontos koncepcióm volt rá. Sokáig akartam színész lenni. Sokáig akartam pedagógus lenni. Sokáig azt hittem, hogy ez a kettő kizárja egymást. Aztán rájöttem, hogy nem; drámatanárként ez a kettő egy egységként jelenik meg. Ezt élem most veletek.

Köszönöm a beszélgetést!

Sáfrány Sába

 

2018-03-03T11:41:56+00:00 2018. február 21. szerda|Categories: Alaplap, Interjú, Tanáraink ifjúkora|